Azért nem egyszerű összefoglalni több mint egy hónapot egy bejegyzésben, de megpróbáljuk. Anglia, új szemeszter, munka Magyarországon, új lakók, és ami még eszembe jut. Lássuk hát.

Valahol ott hagytuk abba, hogy megyek Londonba egy hétre, hátha kiválasztanak. Nos a türelmetleneknek és lemaradóknak mondanám. Kiválasztottak, szóval megyek Izraelbe 10 napra. Erről majd bővebben akkor, ha én is többet fogok tudni. Londonban viszont nem voltunk sajnos. Eastbourne-ban volt a szállásunk, ami a tengerpart mellett volt, és a srácok csak egy 4 csillagos vityillót voltak hajlandóak virítani, szóval a Cavendish Hotelben kellett meghúznunk magunkat egy hétig. Ottlétem alatt végig azon gondolkodtam, hogy az ember milyen könnyen meg tudja szokni azt a fajta luxust is, amire egyáltalán, semmilyen körülmények között sincs szüksége. A takarító néni minden nap beágyazott, rendet rakott, törülközőt cserélt, teát meg kávét hozott, és még sorolhatnám. Tényleg durva volt. Na mind1, azért nem vonta el a figyelmemet mindattól, ami miatt ott kellett, hogy legyek. Napi 2x3 óra edzés, készülve az utolsó napra, ahol egy futball fesztivál keretében nekünk kellett angol gyerekeknek egy 30 perces órát tartanunk. Ez csak néhány dolog miatt sántított: egyrészt azért, mert Izraelben nem beszélnek angolul a gyerekek, másrészt ott napi 4 órás tréninget kell majd tartanunk. De stressztesztnek nem volt rossz, annyi szent.

Hazaérkezve arra se volt időnk, hogy nagyon meglepődjünk, hétfőn ugyanis már kezdődött is a suli, ami elég kaotikusan indult. Amúgy is úgy tájékozódom néha, mint egy bajszát vesztett macska, de így, hogy semmiről fogalmam se volt, azért nem sok félévnek vágtam neki. Arról nem beszélve, hogy mikor hazaértem, egy teljesen új fazon volt a szobámban, és vidáman köszöntött, hogy bizony ő lesz a szobatársam. A probléma csak az volt, hogy Petike elhitte magáról, hogy nemcsak hogy beszéli az angolt, még érti is. Az első néhány napban azonban Petike szókincse a sorry és a pardon közé rekedt, ugyanis egy mukkanásnyit nem értettem. Szaladtam is a spanyol sráchoz, mekkora felüdülés volt az ő spanglish-e. :) A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a közvetlen szomszédunk két új-zélandi srác (az egyikük 47 éves), akik szintén nem Oxfordban tanulták a nyelvet, szóval az elmúlt egy hétben tényleg egészen jól megtanultam hangsúlyozni a Pardon-t. :) Az igazsághoz egyébként az is hozzátartozik, hogy ebben a félévben valahogy csak angol anyanyelvűek érkeztek, uhogy azért ez a fejlődésem szempontjából nem utolsó.

(Mára ennyi fért bele, holnap folytatom a félévvel, az otthoni sonkamérgezéssel, valamint a "szürke" hétköznapokkal.)

Jóccakát,
P

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.