Szinte lehetetlenre vállalkozok akkor, amikor egy évet „kell” összefoglalnom. Nem csak azért, mert az élmények még teljesen frissek, hanem azért is, mert annyi mindenről tudnék mesélni. A kép azonban sosem lesz teljes. Apró darabok mindig be fognak ékelődni, helyet követelve maguknak a kereknek, egésznek vélt között. Egyébként nem lesz mindig ilyen a poszt hangvétele, de lesz, hogy majd elcsuklik a billentyűzetem.

Minden tegnap este kezdődött…

Utolsó nap. Stresszesnek kellene lennem, vajon mindent elintéztem-e amit akartam? Sokan már elköszöntek, akad olyan, akit ma kell elbúcsúztatni. A villamoshoz vezető úton felelevenítjük a felejthetetlen élményeket, egyesek sírni kezdenek, pedig alig 4 hónapot töltöttek el.  Biztos velem van a baj, de én nem sírok. Már-már gyanús nyugalom uralkodik el rajtam, amikor is kedvenc tanárom, egyik legjobb barátom a jövőmről érdeklődik? „És mi fog rád várni otthon, dear Peter?” – szegezi nekem a banális kérdést. Vérnyomásom ekkor az ilyenkor kívánatos szintre emelkedik, majd hosszasan beszélgetünk a biztos mindenről, meg a bizonytalan semmiről. Majd miután túl vagyok egy rendkívül tartalmas és építő beszélgetésen, ismét megnyugszom. Úgy látszik, nehéz lesz ma kihozni a sodromból. Egyik legközelebbi ismerősömtől is higgadtan búcsúzok el, nyugtatgattuk egymást, hogy úgyis nemsokára találkozunk, pedig nem. És még mindig minden rendben. Találkák, intéznivalók a városban, kedélyes sörözés, mindenkinek ilyen utolsó napot kívánok. Aztán hirtelen minden összeomlik. Mondhatnánk úgy is, hogy beleszartak a ventillátorba. Kedves szobatársam jó szokásához híven nem találja a kulcsát, majd arra kér, hogy hagyjam nyitva azt a szobát, amiben minden indulásra készen vár rám vagy a tolvajra. Udvariasan visszautasítom (Are you fucking kidding me?), majd közlöm vele, hogy márpedig a szoba zárva lesz. A kis intermezzo miatt már 20 perces késésben vagyok a Football 4 Peace-es találkozó miatt. Alakul. Feszülten, azt is mondhatnám, hogy ingerülten érkezem meg a Bárba, ahol ilyen idegállapotban mesélek arról, hogy a szobatársam mekkora egy köcsög, hogy elcseszi az utolsó napom. Aztán hirtelen kiderül, hogy az egész megbeszélés csak álca volt, ez tulajdonképpen az én búcsúbulim lesz. Kapok gyönyörűen bekeretezett közös képet, elbocsátó szép üzenetet tartalmazó képeslapot, és mindenki által dedikált pólót. Ekkor azért egy kicsit elgyengülök. Elgyengülök, mert mindezeket németektől kapom. Annak ellenére, hogy időm nagy részét nem velük töltöttem, szívükbe zártak, és el is fogadtak. És ekkor újra nyugalom tölt el. Eszembe jut, hogy mindezt azért kapom, mert majd’ egy évet töltöttem el náluk. Ugyanebben a pillanatban bevillan, hogy haza akarok jönni. Kivételes kegyelmi állapot uralkodott el rajtam néhány percig. A szó legszorosabb értelmében, „mint aki jól végezte dolgát”, hátradőltem a székben, és visszagondoltam mindarra, ami velem történt. Dolgom végeztével, hiányérzet nélkül, kész vagyok arra, hogy visszatérjek régi-új életembe. Ugyanakkor arra is készen állok, ha úgy adódik, nagyon szívesen visszatérnék. Kell ennél több?

Arról, hogy mindenkinek ki kell próbálni

Mit? Hol? Hát a külföldön tartózkodást. De HOVA? Akárhova, ahol sok különböző mentalitású ember van összezárva hosszabb időre. Amellett, hogy sok új barátot is szereztem, sok minden egyébre is megtanított. A blognak az egész hangvétele próbált kicsit vicces és informatív lenni, így a pozitív dolgok domináltak történeteimben. Nem árulok el viszont nagy titkot, ha azt mondom, hogy bizony rengeteg nehézséggel is meg kellett küzdenem. És bár sokan leírják az Erasmust, mondván nem szól másról csak a buliról. Ha csak egy kicsinél is több sütnivalód van az átlagnál, akkor meg fogod látni benne a nagyszerű lehetőségeket is. Amellett ugyanis, hogy tanulmányaim előrehaladása szempontjából nem nevezhető teljesen hasznosnak, rengeteg egyéb tapasztalattal lettem gazdagabb. Az önfényezés részt jelszóval védtem le, akit érdekel, a szerkesztőség címén érdeklődhet iránta. Azt azonban fontos kiemelnem, mennyi mindenben segített például Izrael. Annyi mindenről panaszkodunk, hogy mennyi problémánk van, mennyi minden keseríti meg az életünket. Én is szeret(t)em sajnáltatni magamat sokszor, férfi sajátosság, amikor azonban megérkeztem Izraelbe, megláttam mi folyik ott, az én problémáim eltörpülni látszódnak amellett. Testközelből látni a világ legnagyobb szabadtéri börtönét, beszélgetni olyan emberekkel, akik ott élnek, mind-mind ráébresztettek arra, hogy minden viszonyítás kérdése csak. 

Sztereotípiák bizonyítva!

Az egy év során rendkívül sok náció képviselőjével volt alkalmam találkozni. Jórészt bizonyítást nyertek, de akadtak kellemes meglepetések is. Vegyük akkor szépen sorra a nemzeteket egy rövid kommentárral.

spanyolok: bájgúnárok, kanosak, segítőkészek de néha sunyik voltak. Természetesen mindegyik talált magának barátnőt az egy év során.

lengyelek: még mindig szeretjük egymást, és tényleg nagyon bírnak vedelni.

új-zélandiak: nagyon közvetlenek, kedvesek, barátságosak, extrémek, csak az a fránya akcentus ne lenne…

ausztrálok: Szerintem sehol máshol nem örvendenek akkora népszerűségnek, mint Németországban. A legtöbb német diák úti célja ugyanis oda vezet. Ezért ha az év során a beszélgetések alkalmával kiderült, hogy honnan jöttek, mindenki óriási mértékben kedves volt velük. Ami kicsit rosszul esett, hiszen úgy lettek közkedveltek, hogy egy szót se szóltak. Gazdag is mindegyik, nagyon sokat utaztak a szemeszter előtt, közben és után egyaránt. De nyitottak is voltak mindenre pontosan emiatt.

dél-koreaiak: Alapvető higiéniai ismeretekkel nem rendelkező, furcsa, sikongató népség. :) Nekem legalábbis ennyi maradt meg belőlük…

kínaiak: Szintén zenész, annyi különbséggel, hogy legalább ők szerettek és tudtak is főzni. Jó volt látni, mennyire szívvel-lélekkel csinálják a mindennapi betevőjüket.

japánok: Csendesek, visszahúzódóak, tisztelettudóak, és nagyon becsületesek. Pont, mint a többi.

bolgárok: Minden tekintetben a japánok ellentétei. Mást nem is szeretnék hozzáfűzni. Az egyetlen fekete pont jogos és megérdemelt tulajdonosai (kivéve a lányok). :)

csehek: Kedves, mosolygós, barátságos népség, de legalább annyira el vannak telve fővárosukkal, mint mi. :)

oroszok: Roppant mód büszkék mindarra, ami orosz, és ennek mindig hangot is adnak. Ennek ellenére, vagy pont emiatt azért barátságosak is.

brazilok: Nagyon rendes emberek, kedvesek, barátságosak. Jó tanács: Sose kezdj el velük fociról beszélgetni. :)

kanadaiak: Csendes, visszahúzódó, nagyon barátságos emberek, bár valami furcsa tényleg van bennük… :)

amerikaiak: büszkeség, magabiztosság, exhibicionizmus. Csak mindent túlzásba visznek egy kicsit. :) De nagyon barátságosak, csak mindig nagyot mondanak. Ha 1000-szer nem hallottam, hogy Peter, I love you, akkor egyszer se. Ez kicsit furcsa volt. Hogy fejezik ki vajon a valós érzelmeiket…?

görögök: Nem véletlenül van náluk államcsőd… :) Lusták! Amúgy barátságosak és jófejek voltak.

angolok: Rögbi meg a krikett… Pfffff…. Néha sajnos a tökéletesség csapdájába estek, már ami a kiejtést illeti, ezért sokan nagyképűnek tartották őket, pedig nagyon kis szeretnivaló hölgyek voltak.

törökök: Az ő helyzetük elég speciális ugyebár Németországban. Hál’istennek elég jól kezelik a szitut, van bennük egy ilyen csakazértis megmutatjuk.

Volt még itt perui, mexikói, iráni, argentin is, de velük nem kerültem közelebbi kapcsolatba.

Végül,de nem utolsó sorban jöjjön a verdikt a németekről:
Kezdjük a negatívumokkal. Még mindig túlságosan is büszkék. Nagyon zavaró volt, főleg az elején, hogy már ha egy szót is beszéltem németül, onnantól kezdve nem voltak hajlandóak angolul beszélni. Hiába mondtam nekik, hogy nagyon nehéz követni, és lassú, és ha beszélsz angolul, akkor miért is ne, nehezen értették meg. Emiatt adódtak gondjaim a legelején, mindenkinek az alakult ki a fejében, hogy én tökéletesen beszélek németül, csak tahó vagyok, és nem akarok velük így társalogni. Szóval az elején mindenki esőembernek tartott emiatt, de aztán sikerült megbarátkoznunk egymással. Bebizonyosodott az is, hogy a kelet-németek még mindig sokkal barátságosabbak velünk. Sokkal nyitottabbak is, érdeklődőbbek is, mint nyugati társaik, és egymás között is megvan ez a „te keleti vagy” szakadék. Sokszor voltak lekezelőek csak és kizárólag amiatt, mert magyar vagyok, ez sem esett mindig jól. Az emberek ott sajnos hisznek az újságoknak is, és hát valljuk be, az elmúlt egy év során nem ettünk a német sajtó tenyeréből. Így voltak olyanok is, akik ez alapján ítéltek meg, ami szintén nem volt túlságosan hízelgő.
Összességében azonban megdőlt, hogy a németek hűvösek és barátságtalanok. Igaz, neked kell megtenned az első lépést, de azt követően ők is kinyílnak, és nagyon barátságosak.

„Végső konklúzió”

Lassan megérkezem Budapestre, nagyon inspiráló volt a vonaton írni, néha kibámulni az ablakon, megcsodálni Salzburgot, vagy éppen Bécset. Ez azonban azt is jelenti, hogy minden még rendkívül friss bennem. Ez egyrészt jó, mert így minden fontosabb dolog feljegyzésre került, de rossz mert azért még idő kell ahhoz, hogy minden leülepedjen. Most gondolok csak bele, hogy életem 4%-át egy másik országban töltöttem. Lehet nem tűnik soknak, de az egyik legjelentősebb volt, az biztos. A „best year ever” kliséket szeretném elkerülni, hiszen nagyon fontos lesz majd az, hogyan sikerül az ott tanultakat, tapasztaltakat a hétköznapokban itthon alkalmazni. Azt azonban kockázat nélkül állíthatom, hogy az legélménygazdagabb (ha van ilyen szó) 10 hónapomon vagyok túl. Büszke vagyok arra, hogy minden nehézség ellenére végig tudtam csinálni, és büszke vagyok arra is, hogy be mertem vállalni a hosszabbítást. Az viszont életem egyik legjobb döntése volt.

Most azonban más kihívásokat kell elfogadnom, más helyeken kell helyt állnom. Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette számomra azt, hogy ez az időszak így alakuljon. Hálás vagyok ottani és itteni barátaimnak egyaránt, akik támogattak azokon a nehéz napokon is.

És köszönöm mindenkinek, aki a blogot olvasta. Remélem célját elérte, sikerült kielégítenem kíváncsiságotokat, az aggódó hangokat is sikerült megnyugtatnom. Ha időm és kedvem engedi, akkor még egy vidám írással jelentkezek majd, de azt nem ígérem biztosra.

Köszönöm, hogy velem voltatok, és innentől kezdve állok mindenkinek a rendelkezésére életnagyságban is.

„It was a pleasure, Peter!” Yes, it was!
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.